„Szellemi nevelőhelyem volt ez a kar!” Beszélgetés dr. Sajti Enikő történész professzor asszonnyal

2017 szeptemberében aranydiplomát vett át A. Sajti Enikő a Bölcsészettudományi Kar professor emeritája. A professzor asszony ezer szállal kötődik a BTK-hoz, hiszen nemcsak itt diplomázott, hanem a szerelmet is itt találta meg. Itt lett belőle a Balkán, Jugoszlávia, a délvidéki magyar kisebbség 20. századi történetének nemzetközileg is ismert és elismert kutatója. Volt tanszékvezető, oktatási dékánhelyettes, a történettudományi doktori iskola törzstagja, több bizottság tagja, alelnöke. Tanszékével, az Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszékének munkatársaival ma is szoros a kapcsolata.

A történészprofesszorral otthonában egykori tanítványa, Klucsik Edit beszélgetett.

 BTK_DDP_2017_281


A mostani beszélgetés apropója az, hogy aranydiplomát vehettél át idén ősszel, ami azt jelenti, hogy 50 éve végeztél a szegedi Bölcsészettudományi Karon. Ez alkalom arra is, hogy az ember kicsit visszanézzen, honnan indult, hova jutott. Egy korábbi interjúban azt mondtad, háborús gyerek vagy.

Igen, hiszen 1944-ben akkor születtem, amikor a Vörös Hadsereg másodjára foglalta vissza Nagyszalontát. Anyám ágyúdörgés közepette szült meg engem, majd a családi fáma szerint – én ezt két variációban ismerem – nagyapám fölhúzott egy kézi szekérrel engem, anyámat és a másfél éves testvéremet Budapestre, illetve a másik verzió szerint valahogy fölutaztunk, és ott anyám találkozott édesapámmal, aki akkor a Magyar Hadseregben szolgált. Budapest ostromát viszont elkerültük, mert anyám azt mondta, ha már megtalálta apámat, többé nem hagyja el, úgyhogy menekültünk a többi menekülővel és Németországban kötöttünk ki. A húgom már ott született. Apám egyébként két évet volt amerikai hadifogságban.

A szüleid tanárok voltak, sőt amikor iskolás lettél, akkor édesapád volt az igazgató, édesanyád meg az osztályfőnököd. Mit lehet ilyen helyzetben kapni, tanulni?

Tudod, ez úgy van, hogy kétféleképpen viselkedik egy pedagógus házaspár a saját gyerekével, amikor tanítja. Vagy túl szigorú vele vagy pedig túl elnéző. Nálunk az előző fordult elő. Teljesíteni kellett és dupla szigor volt, de mindez azért, hogy ne mondhassák, hogy bezzeg az igazgató lánya, meg a fia, bezzeg a tanárnő fia, lánya. Bennünket tehát nagyon keményen fogtak az általános iskolában.

Hárman vagytok testvérek és viszonylag kicsi a korkülönbség.

Egy–egy év.

Mi az, amit megtanultál a testvéreidtől, vagy attól a közösségtől, amiben felnőttél?

Elsősorban azt, hogy felelős vagyok a másikért. Lévén én a középső gyerek, egyrészt villámhárítóként működtem a testvéreim között, másrészt mivel a bátyánk volt a legnagyobb, az ő tekintélyét, elsőszülöttségét, hogy neki engedelmeskednünk kell, azt hoztam magammal. Mi nagyon egymásra voltunk utalva, mert a Rákosi korszakban tanárnak lenni azt jelentette, hogy egy perc szabadidő sem volt, hiszen a szüleim nem csak az iskolával foglalkoztak, nem csak a nyári szünetben vitték a gyerekeket ide-oda-amoda, hanem az aratógépen is ők voltak a beszolgáltatási felírók. A tanárembereket kirendelték, mert ők tudtak írni meg számolni. Ez az egymásra utaltság egy szoros családi összetartást eredményezett, aminek a kialakulását segítette az is, hogy láttuk, apánk mennyire ragaszkodik a testvéreihez és mennyire tiszteli a szüleit. Ezt a családi köteléket érezted annak ellenére is, hogy sokáig nem találkoztál a rokonokkal, mert ők Romániában maradtak, ahová csak 1955-ben lehetett először rokonlátogatásra menni. De attól kezdve a nyarak többségét ott töltöttük Nagyszalontán.

Mikor körvonalazódott, hogy a történelem lehet majd az élethivatásod?

Az ember elég sokszor elgondolkozik azon, különösen már így visszatekintve, vajon miért választottam ezt a pályát, s ahogy próbálok az emlékeim között keresni, én motivációként két dolgot tudok megnevezni. Bár kicsi koromban nem történész, hanem kulcsos akartam lenni. Anyámnak ugyanis nagy, vastag szertár- és egyéb kulcsai voltak és ezek engem nagyon érdekeltek. De félre téve a viccet, a gimnáziumban (gyulai Erkel Ferenc Gimnáziuma szerk. ) volt egy nagyon jó történelemtanárunk, aki olyan átéléssel tudott a történelemről beszélni, például amikor Hunyadiról mesélt, folytak a könnyei. Ez döbbenetes élmény volt! Ez az egyik, a másik pedig az, hogy engem mindig érdekelt az, hogy valami miért történik. Nagyon szerettem volna megérteni, és esetleg befolyásolni a történéseket.

Mennyire volt evidens a 60-as évek elején, hogy ha továbbtanulás, akkor az Szeged?

Anyánk itt végezte el az apácáknál a tanítóképzőt, a húgom is idejött, a bátyánk nem, mert ő a Szovjetunióban végezte el az úgynevezett elitképző MGIMO-t. Nem tudom, ez ma már bárkinek jelent-e valamit, de ez egy diplomataképző volt. Én is Moszkvába jelentkeztem legújabb kori történelem szakra, de elutasítottak. Ezért jöttem Szegedre. Már kétgyerekes szülő voltam, amikor apám bevallotta, hogy ő fölment Pestre a minisztériumba és azt mondta, hogy nem engedi el a lányát, a fiát vihetik, de a lányát nem. Én egészen addig ezt nem tudtam, de utólag sem érzek emiatt sem dühöt vagy sajnálatot, mert a szegedi diákévek kárpótoltak, bár én nagyon korán férjhez mentem. (férje, Anderle Ádám történész, a Hispanisztika Tanszék alapítója – szerk.)

Ez elég meglepő, nem?

Igen, akkor sem volt szokás, hogy valaki másodévesen, 19 évesen férjhez menjen, és harmadévesen gyereket szüljön anélkül, hogy kihagyjon egy évet is. A rektortól kaptam két hónap szülési szabadságot, egy hónapig nem kellett semmire se bejárnom, a második hónapban csak a szemináriumokra, illetve kaptunk egy önálló szobát az egyetemtől. Így a gyerekkel a fiúkollégium negyedik emeletére költözhettünk. Mi voltunk az elsők, aztán más egyetemi párok is kísérletet tettek erre a nagy kalandra.

Mi volt az, ami Ádámban megfogott? Mind a ketten történelem szakos hallgatók voltatok.

Ha ez nem interjú lenne, akkor azt mondanám, hogy engem mindig az „agyban izmos férfiak” vonzottak. Mi nagyon különböző vidékről és családi környezetből jöttünk, hiszen ő egy bányatelepről származik, én pedig egy első generációs értelmiségi családból, tehát ilyen szempontból nagyon nagy különbségek voltak közöttünk, de a történelem iránti érdeklődésünk, meg az a szándékunk, hogy segítsük a másik tevékenységét egy életen át, összetartott bennünket. Nem akadályozni, nem visszahúzni, hanem pont fordítva, valamilyen úton-módon a másikat inspirálni. És ez, úgy tűnik, működött is!

Amikor ’67-ben történelem-orosz szakon diplomáztál, tanár szerettél volna lenni vagy már akkor is a kutatás vonzott inkább?

A legelején nem. Én azt hiszem, hogy Ádám példája erősítette meg bennem azt, hogy a kutatói pályában van lendület és kihívás. Egyetemistaként ugyan diákköröztem és nagyon szerettem a szakdolgozati témámat is. A 2. világháború alatt a németellenes Magyar Nemzet című lap szellemi honvédelem mozgalmát dolgoztam föl. Arra emlékszem, nagyon megragadt az, ahogy közel kerültem a forrásokhoz, de eszembe se jutott akkor, hogy én az egyetemre kerüljek dolgozni. Ilyen álmokat az ember nem dédelgetett! Pécsről a férjemet visszahívták Szegedre, a Wittmann tanszékre ( Wittmann Tibor történész, a Latin-Amerika Tanszék alapítója – a szerk.), én pedig egy jó gimnáziumból becsöppentem egy általános iskolába, mert nem volt máshol állás. Úgy másfél év múlva Serfőző Lajos hívott az egyetemre egy helytörténeti csoporthoz. A Szeged monográfiához kellett gyűjtőmunkát végeznem.

A saját kutatási területed, amihez a legfontosabb eredményeid kötődnek, kinek a hatására alakult ki? Miért éppen a Délvidék?

Amikor én elkezdtem a pályámat, akkor a kisebbségkutatás még a csecsemőkorát élte. Egyetlen könyv jelent meg, majd pedig egy második, amelynek a szerzője végül a főnökünk lett. Az előbbi Tilkovszky Lórántnak a Felvidék, az utóbbi, Csatárinak az Észak-Erdély visszacsatolásával kapcsolatos munkája volt. Nekem tehát már egy olyan tanszékvezetőm lett ( Csatári Dániel – a szerk.), aki ilyen témában kutatott, és próbált a tanszéknek is egy ilyen profilt adni. A Délvidékkel éppen akkor senki nem foglalkozott, nekem pedig volt egy jó orosz nyelvtudásom, ami alapján a szerbet könnyebben meg lehetett tanulni. Mert az szerintem alap, hogy az ember ismerje azt a nyelvet, amin éppen kutat. Másrészt a kisebbségi téma iránti érdeklődést én egész egyszerűen hoztam magammal. Nem merem mondani, hogy genetikailag, de ez így volt.

A tudományos pályámat a magyar kormányok délvidéki szerbekkel kapcsolatos politikájának kutatásával kezdtem. Az izgatott, hogy amikor visszacsatolták a Délvidéket, a kisebbségbe került, de az 1918 és 1941 között időszakban az államalkotó nemzethez tartozó szerbséggel Magyarország hogyan politizál, mit csinál velük. Ezt nem úgy közelítettem meg, hogy a korábbi álláspontot hangsúlyoztam: hogy az egész magyar katonai és polgári hatalmi elit eleve és szándékosan rendezte meg 1942-ben az újvidéki razziaként ismert megtorló akciót, hanem úgy közelítettem meg a témát, hogy a forrásaimat beszéltettem. A források újfajta értelmezése miatt ezt a könyvemet annak idején a Szabad Európa is recenzálta. (Délvidék 1941–1944. A magyar kormányok délszláv politikája. Kossuth Kiadó, Budapest, 1987. – szerk.)

Mindezeknek, akár a kutatói attitűdnek, akár magának a tényanyagból való tudásnak az átadása mennyit változott az évtizedek alatt?

Úgy érzem, hogy az új tudományos eredmények iránt korábban nagyobb volt a hallgatók fogékonysága. Jobban rájuk lehetett bízni nagymennyiségű olvasnivalót. Lehet, hogy pusztán azért, mert ’89 előtt nehezebben jutottál hozzá az új tudáshoz. Kevesebb új információ ért, mert egy jóval zártabb társadalomban éltünk. Ma bizonyos értelemben azért sokkal nehezebb, mert leszűkült a hallgatóknak az a köre, akik a régi módon, nagyobb monográfiák, vagy nagyobb cikkek elolvasásával hajlandók a tudás birtokába jutni. Ma legtöbben megpróbálják kihasználni az információközlésnek azt az előnyét, hogy megnyomom a gombot és ott ömlenek az egyszavas információk, ami történelemből mindig veszélyes, mert leegyszerűsíti a dolgokat. De hát ők már ilyen korban élnek és ehhez egy tanárnak alkalmazkodnia kell. Bevallom őszintén, ma tanítani, jól tanítani sokkal nehezebb, mint korábban. Az egyetemi oktatónak is fel kellene vennie a hallgatók ritmusát és képileg is jobban oda kellene tenni a hallgató elé a tudást, mert az a verbális tudásátadás, amit egy előadáson csinálunk, azt ma már kevésbé tűrik a hallgatók, ez az igazság.

Azt szokták mondani, hogy az, aki az egyetemre belép, mint munkahelyre, annak hármas egységben kell gondolkodnia: van a saját kutatása, ott kell produkálni, van az oktatás és van az egyetemi közélet, amiben szintén elvárják, hogy kivedd a részedet. Voltál tanszékvezető, oktatási dékánhelyettes, és különböző történész bizottságnál

A doktori iskolában is…

Igen, a doktori iskolában is. Te hogy látod, hogyan álltál helyt?

Azt hiszem ebből a legnehezebb a dékánhelyettesség volt, azért, mert a rendszerváltás az egyetemen az oktatás váltását, az oktatás struktúrájának a váltását is hozta. Például az egyszakosságnak a bevezetését, vagy azt, hogy maga a tananyag megváltozott. Például a Szegedi Egyetem Történeti Intézetét bízták meg, és ebben jómagam is részt vettem, hogy a történelem BA illetve MA tananyagát a többi egyetemmel közösen kidolgozzuk. Ezek nagyon kemény tárgyalások, harcok és küzdelmek voltak. Utólag be kell valljam, hogy nagyon sok tekintetben alulmaradtunk, én személy szerint is alulmaradtam, abban az értelemben, hogy teljesen ösztönösen éreztük azt, hogy az oktatás – de most maradjunk csak a történelem szaknál egy olyan irányt vett, amelyből szakmailag csak vereséggel lehetett kikerülni. Tehát azt, hogy nekünk „óvodás” szinten – lásd a BA-t – kell oktatnunk A-tól Z-ig mindent, azt egyszerűen nem lehetett megoldani. Az egyetem elvesztette egyetem jellegét, összekeveredett a főiskola funkciója az egyetemével. Ugyanakkor az is biztos, hogy olyanok előtt is megnyílt a felsőoktatás kapuja, akik előtt korábban nem, egész egyszerűen az erőteljes szűrés megszűnése okán. Vegyes érzelmekkel tekintek tehát vissza erre az időszakra, de úgy éreztem, hogy a reformot muszáj volt megcsinálnunk, ha már utolért bennünket a történelem.

BTK_DDP_2017_280


Ma mivel foglalkozol?

Már nem oktatok az egyetemen, nem hirdetek órákat, ellenben nagyon sok, ahogy viccesen szoktam mondani bizottság és lábjegyzet vár rám. Nevezetesen akadémiai megbízások, akadémiai doktori bírálatok, védési és egyéb bizottságok, például a magyar-szerb akadémiai vegyes bizottság, és így tovább. Most éppen a Magyar Történeti Társulat által meghirdetett szakmai pályázatra érkezett hét dolgozat elbírálása vár rám, tehát a tudományos közéletben elég komolyan részt veszek. Igyekszem tartani a kapcsolatot a tanszékkel is, bár ez kicsit egyoldalú dolog, mert én már csak meghallgatom őket, s ha kérik, legfeljebb tanácsot adok.

Az életed nagy része a bölcsészkarhoz kötődik. A karriered, a munkád, a férjed. Mit jelent neked a Szegedi Egyetem Bölcsészettudományi Kara?

Egy olyan alma matert, ahol szellemi értelemben is kiteljesedhettem, egy olyan munkahelyet, amelynek ismerem minden előnyét, minden hátrányát. Fájó szívvel nézem, amikor problémái vannak, örülök, amikor úgy látom, hogy előrelépett, sikert ért el. Egy nagyon közvetlen érzelmi viszony fűz az egyetemhez, hiszen szellemileg itt nevelődtem fel. Ezt nagyon fontosnak tartom, s bármilyen furcsa is, én erre a karra csak pozitívan tudok visszagondolni, a kollégákra, az egyetem, a kar vezetésére és így tovább. Persze, azért az épület lehetne kicsit szebb, ráférne egy kis renoválás... Az itt töltött évtizedek miatt ez a kapocs már-már olyan, mint egy házasság. Itt tanultam, itt dolgoztam. Ez nagyon komoly kötődés!


NÉVJEGY

sajti_eniko








A. Sajti Enikő 1944-ben született Nagyszalontán. Középiskolai tanulmányait Gyulán, az Erkel Ferenc Gimnáziumban végezte. 1962-67 között a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt, orosz-történelem szakon 1967-ben diplomázott. 1964-ben kötött házasságot Anderle Ádámmal (1943-2016), aki szintén történész volt, a szegedi Hispanisztika Tanszék megalapítója. 2 gyermekük, öt unokájuk van.

A diploma megszerzése után Pécsett és Szegeden közép- és általános iskolában tanított, 1973-ban lett a JATE BTK Új - és Legújabbkori Egyetemes Történeti Tanszékének tudományos munkatársa, majd docense. 1985 és 1995 között e tanszék vezetője volt. Kandidátusi fokozatát 1984-ben szerezte meg, 1998-ban habilitált, 2003-ban védte meg akadémiai doktori értekezését, így nyerve el a történettudomány doktora fokozatot. 1999-től az Újkori Egyetemes Történeti és Mediterrán Tanulmányok Tanszék egyetemi tanára volt, 2014-ben lett az SZTE BTK professor emeritája. 1991 és 1994 között volt a Bölcsészettudományi Kar oktatási dékánhelyettese. 2001-től 13 éven át alprogramvezetőként irányította az SZTE BTK Történettudományi Doktori Iskola Modernkori Programját, a doktori iskola törzstagja, a Történettudományi Doktori Iskola Tanácsának tagja.

Fő kutatási területe: Szeged története a két világháború között, nemzeti és kisebbségi kérdés Szerbiában és Jugoszláviában, a Balkán és Jugoszlávia 19–20. századi története, a magyar–jugoszláv kapcsolatok, valamint a délvidéki magyar kisebbség története a 20. században. Több alkalommal kutatott külföldön – Belgrádban, Zágrábban és Újvidéken. Számos hazai és nemzetközi tudományos konferencián vett részt. Eddig 12 monográfiája és 150 tudományos közleménye jelent meg itthon és külföldön. Kutatói és oktatói munkáját számos díjjal ismerték el: Széchenyi Professzori Ösztöndíj (1998 - 2001), Szent-Györgyi Albert Díj (2008), Pedagógus Szolgálati Emlékérem (2013), Délvidék Kutatásáért Emlékérem (2015).

Friss Hírek

Friss Hírek RSS

2017. november 22 - 23. között rendezi meg az SZTE Bölcsészettudományi Karon a Monuments and Memorial Sites in Changing Social - Political Contexts workshopot a Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék. Minden érdeklődőt szerettel várnak!