Lengyel Ádám

Bár az 1990–1991-es öbölháború során a szövetséges erőknek sikerült alacsony veszteségek mellett felszabadítani Kuvaitot Irak megszállása alól, a harci kutató-mentő (CSAR) alakulatok szempontjából azonban a hadjárat egyáltalán nem nevezhető sikertörténetnek. A végrehajtott bevetések elenyésző százalékában sikerült a célszemélyeket megmenteni, és sokszor még a sikeres akciókat is csak félsikerként könyvelhették el. Ennek a borzasztó teljesítménynek a fő oka azonban az elmaradott szervezési rendszerben és a parancsnokságok ilyen jellegű akciókkal szembeni ellenállásában keresendő. Előadásom során azt kívánom bemutatni, hogyan zajlott az Amerikai Egyesült Államok Különleges Erőinek, köztük a kutató-mentő akciók végrehajtásáért felelős US Air Force Pararescue alakulatoknak a kitelepülése és az Egyesített Különleges Műveleti Parancsnokságba (JSO C) való betagozódása. Kitérek arra, hogy az ilyen jellegű akciókkal milyen módon számoltak – vagy épp nem számoltak – a Desert Shield és Desert Storm hadműveletek során, mik lehettek az okai annak, hogy a tábornokok nem támogatták az ilyen jellegű akciókat. Előadásomat azzal zárom, hogy a legénységi állomány részéről, mind a Légierő, mind a Hadsereg, mind pedig a Haditengerészet szemszögéből mi volt az általános vélekedés és hozzáállás a harci kutatás-mentéshez.