2024. január 31-én szegényebb lett egy nagy gondolkodóval a magyar szellemi élet, a hazai filozófia és italianisztika tudománya. Mindenekelőtt azonban kevesebbek lettünk egy kivételes baráttal, tanárral és kollégával, sokunk számára meghatározó szellemi vezetővel. Életének 81. évében elhunyt Kelemen János (1943-2024) filozófus és italianista, az ELTE Professor Emeritusa, az MTA rendes tagja, az SZTE Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének egykori vezetője.
Kelemen János Kassán látta meg a napvilágot, onnan költözött a család Szegedre. Itt járt a Madách utcai Általános Iskolába, majd a Radnóti Miklós Gimnáziumba, és itt szerzett a József Attila Tudományegyetemen olasz-orosz szakos diplomát. Bár a filozófiai tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen végezte, italianista szíve sokáig Szegedhez kötötte. Miután 1994-ben négy év szolgálat után leköszönt a Római Magyar Akadémia igazgatói székéből, 1995-1997 között a Szegedi Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára volt, 1995-1999 között pedig a szegedi olasz irodalmi doktori program vezetője és szellemi iránymutatója.
Jimmy – ahogyan a hozzá közelálló, szeretett barátok, tanítványok és kollégák hívták – gazdag szellemi örökséget hagyott hátra, amelynek két azonos súllyal és egyforma szerelemmel művelt talapzatát az analitikus és nyelvfilozófia (az egyik oldalon), valamint az olasz irodalom- és szellemtörténet (a másikon) alkották. E két tudományterületen időről időre megtalálta a közöttük hidat képező átjárókat. Bár analitikus elme volt ízig-vérig, kérlelhetetlenül racionalista okfejtései, kérdésfelvetései csakis ugyanilyen világos válaszokat vártak, ugyanakkor érzékeny, a költészet intuícióira finoman rezonálni tudó értelmező is. Nemzetközileg is megkerülhetetlen a Benedetto Croce életművének közvetítésében végzett munkája, amelyért 2003-ban a Premio Internazionale Benedetto Croce kitüntetést adományozták neki; értő és eredeti tolmácsolója volt az olasz gondolkodástörténet meghatározó nagyalakjainak, különös tekintettel Giambattista Vico filozófiájára (2018-ban az olasz gondolkodás történetével foglalkozó munkáiért a Galileo Galilei díjjal tüntették ki); számos könyvet írt a nyelvfilozófia témakörében, és elhivatott tolmácsolója volt Umberto Eco elméleti munkásságának, az olasz filológiai és hermeneutikai kutatásoknak. Filozófiai tudományos munkájáért 2007-ben Széchenyi-díjat adományoztak neki, az olasz kultúra magyarországi és a magyar kultúra olaszországi divulgációjáért pedig egy évvel később a Premio Internazionale „Rosario Rubettino” kitüntetést vehette át. Életművének elismeréseképpen 2014-ben az Olasz Köztársaság Elnöke az Olasz Csillagrenddel jutalmazta, 2016-ban Akadémiai díjat kapott.
Terjedelmében és értékében egyaránt monumentális életművének gyújtópontjában azonban mégis minden kétséget kizáróan az olasz költőóriás, az Ikrek havában lelt lelkitárs: Dante Alighieri állt. A neki szentelt megszámlálhatatlanul sok tudományos munka, tanulmány, könyv és beszéd mellett Kelemen János alapítója volt a Magyar Dantisztikai Társulatnak (2004), a Dante Füzetek folyóiratnak (2006) és ő álmodta meg az ezeket életre hívó tudományos összefogást, amelynek célja az első magyar Dante-kommentár megalkotása volt. Ő maga is ezen álom megvalósításának szentelte élete utolsó két évtizedét.

Sokat elmondanak egy tudós emberről a számok: a publikációk, a díjak, a sikerek. De az emberről az beszél, mekkora űrt hagyott maga után a szívekben. Én szerencsésnek mondhatom magam, mert tudom, mit jelent, ha az ember életében van egy Jimmy. Miközben ráemlékezem, próbálom összerendezni a gondolataimat, de rá kell jönnöm, hogy az emberi kapcsolatok emléklenyomata nem olyan, mint gombolyagban a fonal. Nem tudom megfogni a végét és szépen lefejteni annyit, amennyi engem illet. Az emlékezésnek nincsen szála, mert a szál, az egyenes, világos, lefejtésében is könnyen értelmezhető. Ahogyan Jimmy mondaná: „Mondjuk ki”, hogy az emberi kapcsolatok szálra való leképezhetősége az emlékek terén, mint állítás, megbukott. Így aztán nekem sincsen Jimmy-fonalam vagy Jimmy-gombolyagom. Csak bevillanó képek, szavak, mozdulatok és érzések fura-kusza egyvelege, amelyek helyet követelnek maguknak a szívemben. Bár nem esik nehezemre, nem könnyű, mert persze arra is rájöttem, hogy a másikra való emlékezés (az emberi kapcsolatok kétpólusosságából adódóan) egyben szembenézés önmagunkkal. És ilyenkor óhatatlanul szembesülünk az adósság, a mulasztás, a meg nem tett cselekedetek súlyával.
Jimmyt végzős egyetemistaként ismertem meg, amikor a Római Magyar Akadémiától leköszönve Szegedre érkezett, hogy átvegye az Olasz Tanszék vezetését. Órát már nem látogattam nála, de a sors úgy akarta, hogy kapjak háromévnyi esélyt megtapasztalni, mit jelent Jimmy-tanítványnak lenni. Bátorkodom ezt a szót használni, mert szeretném azt a gondolkodásbeli attitűdöt, a rá-kérdezések és problémafelvetések azon módját érteni alatta, amelyet sikerült megérteni a „mesterben”, még ha az intellektuális korlátok szabta természetes gátak a továbbadásnak csak a törekvését, nem feltétlen megvalósulását adományozta is a tanítványnak. Ha ezekre az évekre emlékezem, látom megelevenedni Jimmy szobáját az ELTE filozófia tanszékén, ahol hat szemeszteren át ültük körbe az asztalt, hogy szívjuk magunkba a szavait, amelyek aztán sejtszinten épültek belénk, mert hát fülön át lehetetlen is lett volna. Azt hiszem, Jimmynek ez a halkszavúsága nem csak természetes habitusából vagy fizikailag adódott nála. A gondolat egyértelmű megragadására, a szavak és dolgok közötti kapcsolat lehető legvilágosabb leképezésére tett törekvése adta azt a fajta befelé koncentrálást, amely erejét vette a hangzó szónak.
Ugyanezt a koncentráltságot tapasztaltam a másik felé való odafordulásában, a másikra való odafigyelésében is. Kissé leszegett fejjel igyekezett minden külső körülményt kizárni, hogy zavartalanul tudja befogadni a másik fél szavát, ha kell, akár rendet teremtve benne, kisimítva a gondolatot. Nem tudok felidézni egyetlen olyan találkozást sem, bármily rövid legyen is, amikor ne éreztem volna ezt a sűrített odafigyelést, törődést a részéről.
Marco Santagata írja, hogy bár Dante soha nem pontosította, milyen csillagállás befolyásoló ereje érvényesült születésekor, az asztrológusok szerint, ha a Merkúr és a Szaturnusz is az Ikrek házában vannak – és 1265-ben ez a konstelláció igencsak valószínűsíthető –, akkor az Ikrek jegyében születettek kivételes intellektuális képességekkel és ragyogó íráskészséggel vannak megáldva. Meglehet, Dante is tisztában volt ezzel – zárja a gondolatot Santagata. Hogy 678 évvel később, június 8-án, egy keddi napon, hogyan álltak a csillagok, azt nem tudnám megmondani, de tény, hogy az aznap világra jött 294.000 baba közül egynek egészen biztosan kiemelkedő intellektusa volt.
Jimmy jólesőn nyugtázta mindig ezt a csillagzatbéli ikerkapcsolatot, ám ha hihetünk Giovanni Villaninak, és igaz, hogy Dantét a bölcsessége beképzeltté, megvetővé és gőgössé tette, olyanná, aki képtelen megfelelően beszélni a műveletlen emberekkel, akikkel szemben türelmetlen és rosszindulatú volt, akkor bizton állíthatjuk, Jimmy csillagai más szögben álltak. Az ő részéről türelmetlenséget vagy rosszindulatot soha nem tapasztalhattunk, ellenben odafigyelést és segítséget mindig és azonnal. Jimmynek megvolt az a képessége, hogy akkora szeretettel tudott nem létező „hőstetteiről” beszélni az embernek, hogy az inkább szégyenlősen zavarba jött, mintsem örvendezett volna a kedves szavaknak. Mert hát értettem én a metaforát, ő így ösztönzött…
Emlékszem, hogy a PhD védésem után félrevont és a lehető legkomolyabb arckifejezéssel elmesélte, hogyan tett ő, amikor meglett a doktorija: fogott egy üveg bort, leült a konyhaasztalhoz és elkezdte írni a nagydoktorit… Soha többé nem hozta fel, nem sürgetett, nem kért számon. Jimmyben megvolt az elfogadás erénye: az embernek meghagyta a szabadakaratot, következésképp a tévedés lehetőségét…

Ahogyan ezeknek az emlékeknek hatására képe életre kell bennem, látom magam előtt megelevenedni a sokszor átélt kedves Jimmy-s mozdulatokat: kitárt kéz és széles mosoly üdvözléskor, előretartott középső ujj a borospoháron, miközben magyaráz, vagy pohár nélkül az összecsiptetett, s felemelt kéz, a gesztikulációk és az utolsó találkozásunk hosszú, beszédes ölelése, amikor már nehéz volt a levegő, fárasztó a lépés, erős a szívdobbanás. Én ezt a Jimmyt hordozom magamban, őrzöm, simogatom, egy kicsit még meg is szólítom, de a kérdésekre a választ már magamnak kell megtalálnom.
Hiányzol, hiányozni fogsz nagyon, Jimmy!

2024. március 06.
Dávid Kinga

Kelemen János soha nem múló emléke, a tiszta őszinte humánussága, a másik felé való teljes odafordulása, halk beszéde, jellegzetes magyarázó kézlejtése és biztató derűt sugárzó tekintete ott lesz örökre a tanítványok és kollégák szívében. Szívünkben megrendülten búcsúzunk tőle.