kovacs_tamas_btkjav

Beszélgetés Kovács Tamás történésszel, az SZTE Év Tehetsége díjas doktoranduszával

Az SZTE idei Év Tehetsége díját PhD-kategóriában Kovács Tamás, karunk harmadéves történész doktorandusza kapta. A manapság igen mozgalmas (tudományos) életet élő fiatal kutatóval a római Colosseum feliratainak félreolvasásában és a parttalan e-mail fiók nézegetésben rejlő veszélyekről, és még sok egyébről beszélgettünk a díj apropóján.

 

Mi kell ahhoz, hogy valaki az Év tehetsége legyen? Összefoglalnád, hogy mire kaptad ezt a díjat?


A részletekbe menő pontrendszert nem ismerem, így nem tudom pontosan, hogy hány pontot kaptam cikkenként, szerkesztésenként vagy előadásonként. Mindenesetre kimagasló (600 pont feletti értéket) említettek a méltatásomkor. Úgy gondolom, hogy az International Medieval Bibliography nevű középkortörténeti bibliográfiában végzett munkám (eddig 14 kötet elkészítésében vettem részt), valamint a hamarosan megjelenő, előtanulmányokkal és jegyzetekkel ellátott, 6. századi krónikafordításom, az Anonymus Valesianus is sok pontot érhetett. Nyilván számítottak még a nyelvvizsgáim, a TDK/OTDK-szerepléseim és a külföldi előadásaim is.

 

Mindig is történész szerettél volna lenni? Hogy kerültél az egyetemre?


Mindig is hobbim volt a történelem. Tanyán laktunk, így az iskola utáni egyetlen szórakozásom az olvasás volt. Folyamatosan töris könyveket olvastam, imádtam a történelmet, Képes Gyermek Enciklopédiával keltem és feküdtem. Később már programozási könyveket is kaptam, mert a szüleim vettek egy 486-os számítógépet. Persze nem voltak PC-s játékaim, vagy programok hozzá, csak az alap operációs rendszer, a DOS. Amikor a nagymamámtól egy Chip Magazin előfizetést kaptam, elkezdtem egyszerűbb programokat írni, először BATCH fájlban. Akkoriban nagyon mentek az egyszerű, szöveges, TELNET-en játszható kalandjátékok, amikben néhány opció közül választva lehetett mozogni. Mivel otthon nem volt internet, ezért én is elkezdtem ilyen játékokat írni, és teljesen ráálltam az informatikára és a programozásra. Annyira megszerettem, hogy középiskolás tanulmányaimat is ennek megfelelően folytattam. Előbb az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumba mentem informatika tagozatra, majd Békéscsabára, a Gépészeti és Számítástechnikai Szakközépiskolába rendszerinformatikusnak. Ott persze egy idő után meguntam a kötelező programok írását, mert hiányoltam a kreativitás. Kezdetben úgy gondoltam, hogy az egyetemen majd informatikára megyek, de mivel láttam, hogy ezen a területen nem tudnék igazán kibontakozni, inkább a történelmet választottam. Utólag persze néha eszembe jut, hogy talán nem a legkifizetődőbb döntést hoztam. Az egyetemre egyébként 2004-ben kerültem, történelem szakra. Egy adminisztrációs hiba folytán sajnos nem vettek fel államilag finanszírozott képzésre, mert elcserélték a központi felvételimet. Ilyen gyakori névvel, mint az enyém, könnyű ilyen hibát véteni. Otthon nem kis ellenállást váltott ki a dolog, mert nem tudtuk kifizetni a képzési díjat. Végül az első csekket mégis befizették a szüleim, azzal a feltétellel, hogy a másodiktól valahogy próbáljam megoldani a dolgot, ezért diákmunkákat vállaltam. A TIK-ben akkor kezdték a belsőépítészeti munkákat, így többnyire ott dolgoztam. Az érdeklődési köröm erre is rendesen rányomta a bélyegét, mert többek között éppen a számítógépes kabinet és a töri szakolvasó asztalait szereltem össze. Ezzel egy időben alakították át a felsőoktatást, ezért elkezdtem jogszabályokat, előterjesztéseket olvasgatni. Mivel az osztatlan történelemképzést kivezették, így más alternatívát kellett keresnem. Kiderült, hogy az ösztöndíjrendszer is átalakításra kerül, így a BA-s ösztöndíjak is magasabbak lesznek. Ezúttal már bebiztosítottam magam, mivel a klasszika-filológiának a bekerülési pontszámai nagyon magasak voltak, ezért kitaláltam, hogy oldalágon megyek be, azaz felveszem a szlavisztikát, ami egyébként sem árt az orosz régészeti és bizantinológia szakirodalom miatt, majd belső felvételi eljárással felveszem a latint. Minden a tervek szerint alakult, ráadásul egyedüliként a szakon maximális ösztöndíjat kaptam, ami biztosította az anyagi forrást a történeti szakirodalom beszerzéséhez.

 

Hogyan kezdtél el kutatni?


A felvételi viszontagságai miatt nagyon erős volt bennem a bizonyítási kényszer. Igazából minden történeti korszakot piszkosul szerettem, de a középkornál, az első vagy második órán kiemelt a Galamb tanár úr; megkért, hogy gondolkodjak el, hogy miből szeretnék diákkörözni, és keressek egy megfelelő témát. Átmentem a TIK-be, megnéztem, miből nincsen magyar nyelvű szakirodalom. Így botlottam az osztrogótokba, ami egy barbár királyság a késő antikvitás és a kora középkor határán. De ahogy az ember elkezd alaposan belemélyedni egy problémába, rájön, hogy semmit nem jelent, ha valamiből nincsen magyar szakirodalom, hiszen nemzetközi szinten hatalmas irodalommal rendelkezik a téma. Meg kellett találnom azokat a réseket, ahol lehet még valamit csinálni. Nagyon komolyan gondoltam a dolgot, ezért megpróbáltam minél több könyvet beszerezni és jobban rákoncentrálni a kutatásra.

 

A kutatók általában speciális, szűk tárgyterületen ténykednek, és a szaktudományos kutatási eredményeket a saját szakmai közösségük fórumain osztják meg egymással. Az érdekelne, hogy hogyan tudnád egy szélesebb, laikus közösség érdeklődését felkelteni a témáddal, illetve egyáltalán számot tarthat-e a nagyközönség érdeklődésére az, amivel foglalkozol?


A nagyközönséget érdekelheti egy szemléletes példa, ami a középiskolai tankönyvekben a Római birodalom bukása szalagcímen fut. Én meg éppen azt igyekszem bizonyítani, hogy nem bukik meg a Római Birodalom, hanem van egyfajta átmenet a Keletrómai Birodalomba. Pontosabban a keletrómai uralkodók, így Anastasius, Justinus és Justinianus 476 után is egységesnek tekinti a Birodalmat, ami a politikájukban is nyomon követhető. A kérdés az, hogy a bevándorló törzsek tényleg megalapították-e az önálló, független királyságaikat. Különböző problémák felvetésével azt bizonyítom, hogy a császár egységesen kezelte a birodalmat, legalábbis törekedett erre, például befolyásolta a római szenátust, így ezek a királyságokat nem tekinthetjük teljesen függetlennek. Egyelőre úgy tűnik, hogy tartható a felvetés. A probléma azonban nem ilyen végtelenül egyszerű. Mindenesetre ha a tétel végül igazolást nyer, akkor egy újabb építőkocka erősíti azt a sort, ami a késő antikvitást Justinianus uralkodása végéig, vagyis a VI. század közepéig számítja. Ez már szélesebb érdeklődésre is számot tarthat, viszont azt tudni kell, hogy egy új tétel beépüléséhez rengeteg időre van szükség. Kimutatták ugyanis, hogy egy jó tételnek úgy 80-100 évre van szüksége, hogy igazán meggyökeresedjen a köztudatban, pláne akkor, ha az új tétel egy régóta fennálló tézis cáfolata, hiszen mindig lesznek olyanok, akik a régit fogják hivatkozni.

 

És egyedül képviseled ezt a szakmai véleményt?


Nem, volt egy olasz kutató, Carmelo Capizzi, ő viszont csak gyanította, hogy valami nem stimmel, és a kutatás mind ez idáig nem tudott megfelelő bizonyítást adni. Én azért elég jó összefüggéseket találtam. Az alapproblémát az okozza, hogy ez az időszak rendelkezik talán a legtöbb forrással. Több ezer pápai és hivatali levelet kell átlátni és rendszerezni, de figyelembe kell venni más forráscsoportokat is, így például az epigráfiai anyagokat. Az egyik alaphibáról éppen a múlt héten tartottam előadást az Eötvös Loránd Tudományegyetem Medievisztikai konferenciáján. Az egyik probléma abban áll, hogy egy kiváló francia kutató, André Chastagnol, a 20. század közepén elkészítette a szenátori arisztokrácia rekonstrukcióját, részben a római Colosseum feliratai alapján. A munkája során azonban elmulasztotta elemezni a Colosseum feliratinak tipográfiáját és azoknak a márványtömböknek a kapcsolódási sorrendjét, amikre ezeket a feliratok felvésték. A Colosseumot úgy kell elképzelni, hogy mindig az első sorban ültek a szenátorok, előttük volt egy érelemszerűen négy oldalú kőtömb, amire felírták, hogy kik ülnek az adott traktusban. Az 5. század végén felújították a Colosseumot és a feliratokat is aktualizálták, azonban ugyanazokat a márványtömböket használták már évszázadok óta, így egy oldalon több név is szerepel, ráadásul az 5. század végén ezeket a feliratokat nem egy központi kormányzat által megbízott iparos aktualizálta, hanem az egyes szenátori családok bíztak meg különböző iparosokat a munka elvégzésével, így azok jelentős eltéréseket mutatnak. Az, hogy Chastagnol ezt nem vette figyelembe, még nem akkora probléma, hiszen a 20. század közepén még nem voltak meg a megfelelő eljárások, hogy mozgassák vagy összeillesszék ezeket a tömböket. Az viszont már probléma, hogy részben az ő tézise alapján készült a Prosopography of the Later Roman Empire (PLRE), amit a mai kutatók is előszeretettel használnak, de nem ellenőrzik vissza az abban szereplő adatokat. A PLRE-t gyakorlatilag úgy kell elképzelni, mint egy névmutatót, ami tartalmazza a szenátorok és más személyek neveit, kapcsolatokkal, családfákkal. Szóval, amikor egy kutató kíváncsi egy családra, akkor egész egyszerűen „felcsapja” a PLRE-t, és a benne lévő adatokat felhasználva megírja a tanulmányát. Igen ám, csakhogy ha már a kiinduló tézisben hiba volt – és most már biztosan tudjuk, hogy volt benne hiba, mert Chastagnol nem vette figyelembe a tipográfiát és a márványtömbök kapcsolódási sorrendjét, és erre alapozva született meg a PLRE –, akkor azok a cikkek, amelyek a PLRE megjelenésétől születtek, a Colosseum felújítását követő szenátorok esetében nagy valószínűséggel hibásak. Két családot már rekonstruáltam, de az eredmények rengeteg további kérdést vetnek fel. De, hogy jobban érzékeltessem a dolgot, mivel rámutattam erre az alapproblémára, gyakorlatilag meg tudom csinálni, hogy fogom a 80-as évek után a témában megjelent tanulmányokat, és korrigálva újra megírom őket.

 

Mióta dolgozol ezen a kutatáson?


Ezzel a témával másodéves koromban kezdtem foglalkozni, így már gyakorlatilag kilenc éve kutatom. Az osztrogót Itália belpolitikája, a szenátori arisztokrácia továbbélése, kapcsolati hálója eddig mellőzött kutatási terület volt. Ez egy igen szűk terület. Ha viszont szeretnénk elemezni egy királyság stabilitását, akkor azt a vezető rétegen keresztül tudjuk megtenni. Egy eltűnt szenátor: Albinus címmel fogok a jövő héten előadást tartani a IX. Medievisztikai konferencián, ahol az ELTE-n elhangzott előadásomat fogom folytatni. Ott elmondtam, hogy van négy szenátor, akikről sokáig azt hitték, hogy egy apától származtak. A korabeli források és feliratok összehasonlító elemzésén keresztül viszont oda jutottam, hogy két külön családhoz tartoztak. Ők az 500-as évektől kezdve eltérő politikát képviseltek, és a kutatók nem tudták megmagyarázni, hogy mi okozza az elhúzódó viszályukat. Chastagnol és a PLRE hibáját, valamint a forrásokat bemutatva rekonstruáltam ezeket a családokat, így megmagyaráztam ezt az alapproblémát, amit eddig csak sejtettek a kutatók. Az ellentétek akkorák voltak, hogy az egyik fiút ki is végezték 523-ban, elkobozták az összes vagyonát, a háza helyén pedig templomot alapítottak. Erről szól majd a mostani előadásom.

 

Elég impozáns szakmai teljesítményt mondhatsz eddig magadénak. Gondolom, nagyon elfoglalt vagy. Elmesélnéd, hogyan telik egy átlagos napod?


Talán impozánsnak tűnhet, de nem a helyi viszonyokhoz, hanem a nemzetközi tudományossághoz kell mérni magunkat. Lényegesen több, nemzetközi szinten jó helyen megjelent cikkel kellene rendelkeznem. Remélem, hogy idén kettőt már le tudok adni. Sajnos sokat töprengek, és nehezen írok. A témavezetőm szerint az a bajom, hogy túlságosan skolasztikusan közelítem meg a problémát, rögtön meg akarok cáfolni minden ellentmondó tézist, ahelyett, hogy csak a sajátom részletes alátámasztásával foglalkoznék.

Na de az időrend. Fontosnak tartom a pontos időbeosztást, általában mindennap ugyanabban az időben csinálok valamit, máskülönben könnyen szétaprózódnék. Nem jó, ha valaki például folyton az e-mailjeit vagy a Facebook-falát figyelgeti. A délelőtt rutinszerű. Fél hatkor felkelek, arcot mosok, nyomok egy pár fekvőtámaszt, lábemelést, főzök egy kávét, RSS-olvasóban megnézem a feliratkozott híreket, blogokat, ösztöndíj-lehetőségeket, utána válaszolok az e-mailekre. Megírom a napi naplóbejegyzésemet, hogy mi történt előző nap, min gondolkodtam. Megnézem a feladatütemezőmet és átgondolom, mit kell aznap csinálnom. Ezt követi a nyelvtanulás, általában egy órán át. Mindig van egy fejlesztendő nyelv, ez most a német, a közelgő bécsi ösztöndíj miatt. A passzív nyelvek szavait, ami most az angol és az olasz pedig szinten tartom az ANKI-val, ami egy flashkártya-program, amivel 10 perc alatt át lehet pörgetni a szavakat.

 

Hány nyelven olvasol?


Angol, német, olasz, ukrán, bár ez utóbbi rendesen megkopott, mert egyáltalán nem használom. Holtnyelvek közöl a latin jól megy, de az ógöröggel is elbánok, bár a hatékonyságtól azért még messze van. A következő nyelv valószínűleg majd a francia lesz. A nyelvtanulás után elmegyek úszni, majd jöhetnek az ügyes-bajos adminisztratív feladatok, posta, konferenciaszervezések, szerkesztői dolgok, egyéb munkák egészen kora délutánig, utána pedig megy a kutatás este 10-11-ig. Nyilván ez a szigorú verzió, de ha valami találkozó vagy sörözés van, akkor 18 után már a kikapcsolódásé a terep. Még a diákköri dolgozatok idején azt tanácsolta a témavezetőm, hogy szánjak elég időt a szépirodalomra is, mert sokkal gördülékenyebbé válik a fogalmazásom, ezt többé-kevésbé igyekszem is betartani. Este az ágyban már semmilyen tudományos szöveget nem olvasok.

 

Miket szoktál olvasni?

Most éppen az Szerb Antal Utas és holdvilág című könyvét, utána jön majd Szilasi László Harmadik hídja, illetve a sorban áll még Carlo Cippola Allegro ma non troppoja. Mikszáth nagy kedvencem, de Dosztojevszkijt is nagyon szeretem. Főleg klasszikusokat olvasok.

 

Mesélnél a közeli és távoli jövőre vonatkozó terveidről?


A témám miatt mindenképpen külföldre kell mennem, hiszen itthon nem adottak a feltételek, a könyvtári ellátottság szegényes, a könyvtárközi rendelés pedig az utóbbi időben nagyon lassúvá vált. A legjobbnak most egy 3 vagy 5 éves külföldi posztdoktori ösztöndíj tűnne. Eddig a szakma két „nagyágyújánál” voltam, pontosabban leszek. Az egyikük Peter Heather, a King’s College professzora volt még tavaly, és most megyek majd Walter Pohlhoz Bécsbe. Habár Szegeden nyugodtan lehet dolgozni, nagyon élénken él bennem, amikor Londonban kellett reggelente metróznom a King's-be konzultációra, vagy a Roman Society Library-be könyvekért. Leírhatatlan élmény volt egy vezető kutató mellett dolgozni. Ezt jó lenne újra átélni. Sajnos Szegeden korlátozottak a lehetőségek, nem láttam kiírt tanársegédi pozíciókat, vagy predoktori, esetleg TÁMOP ösztöndíjakat, ezért néhány hét múlva elköltözök Budapestre. Persze nagyon szeretnék egyszer visszajönni, hiszen ez volt az anyaegyetemem, rengeteg szállal kötődöm a városhoz. Itt vannak a barátaim. Belaktam ezt a várost, ismerem az utcáit, itt otthon érzem magam. Pont tegnap morfondíroztam rajta, hogy mi lenne, ha véletlenül egyszer az ELTE-n vagy Pécsett kapnék állást. Ezt elég fura elképzelnem most; úgy érzem, hogy ha valahol tanítani vagy kutatni szeretnék Magyarországon, akkor az a város Szeged lenne. Egyelőre viszont van más lehetőségem, így ezen még bőven ráérek gondolkozni.

 

Mit üzennél azoknak a hallgatóknak, akik tudományos pályára szeretnének lépni?


Ha valaki céltudatos, akkor teljesen mindegy, hogy mivel szeretne foglalkozni, ha elég energiát fektet a munkájába, akkor biztosan sikerrel fog járni. Úgy gondolom, hogy csak kitartás kell hozzá, elhivatottság, és persze fontos, hogy az illető ismerje saját magát.

BTKPR

Friss Hírek

Friss Hírek RSS

Kiemelt_Urhatnam

Az „elithez” akar felzárkózni, a hiányzó műveltséget is pénzen akarja megvásárolni Jourdain, az „úrhatnám polgár”. Moliére 347 éves komédiájában fellép az SZTE két oktatója is. A Szegedi Szabadtéri Játékok kisszínpadán, a Kálvária sugárúti bibliotéka udvarán tartott próbán jártunk.