Szegedi Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar  Ahol tudás és szándék találkozik

Hírek  --  SZTE BTK hírarchívum  --  SZTE BTK 2013. július

A Kar diplomaátadó ünnepi tanácsülésén elhangzott dékáni köszöntő

2013. július 6.

Cimkék: diplomaosztó
2013. július 11.

Tisztelt Rektor Úr, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Közönség! SZS20130706_btk_diplomaoszto_001

 

A BTK ünnepi tanácsülését megnyitom. Engedjék meg, hogy mindenekelőtt köszöntsem a mai jeles alkalom első számú ünnepeltjeit, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának legfrissebb végzős hallgatóit. Tájékoztatásul bejelentem, hogy Karunkon 880 hallgató tett sikeres záróvizsgát. Közülük ma diplomát kap 752 hallgató (84,45%). Egyetemi oklevelet 25 hallgatónk vehet át. Alapfokú diplomát 444 hallgatónak tudunk ma átadni, bölcsész mesterfokú oklevelet (MA) 133, tanári mesterdiplomát 66 hallgató fog kapni, míg szakirányú továbbképzésben pedig 84 hallgatónk fejezte be tanulmányait. Végzős hallgatóink közül többen is két szakon szerzett oklevelet vesznek át.

Ugyancsak a legnagyobb szeretettel üdvözlök valamennyi, az ünneplő közönség soraiban megjelent hozzátartozót: a kedves szülőket, nagyszülőket, házastársakat, rokonokat, barátokat. Köszöntöm az egyes szakok, intézetek, tanszékek képviseletében megjelent professzor és tanár hölgyeket, urakat, akik eljöttek, hogy tanúi legyenek diákjaik sikerének, és hogy osztozzanak velük az eredményesen lezárult közös munka örömében.

Szíves engedelmükkel az általános üdvözlésen túl, személyesen is bemutatom Önöknek a körünkben levő egyetemi vezetőket és vezető oktatóinkat. Szép hagyomány egyetemünkön – kifejezvén ezzel is az egyetem igazi, egyetemes küldetését, valamint a Karok közötti együttműködés sikerességét is –, hogy az egyes karok életének jeles pillanatai alkalmával (mint amilyen ez a mai nap is) társkaraink vezetői is velünk ünnepelnek. Örömmel mondhatom Önöknek, hogy egyetemünk minden karával van élő szakmai együttműködésünk.

A körünkben hivatalosan megjelent Oktatóink azokat a szakterületeket képviselik, amelyek az Önök képzésének felelősségét és tisztét viselték és viselik.

Dr. Szabó Gábor rektor

Dr. Csernus Sándor dékán, BTK

Dr. Vilmányi Márton dékán GTK

Dr. Marsi István dékán, JGYPK

Dr. Keszthelyi-Szabó Gábor dékán, MK

Dr. Tóth Péter dékán, ZMK

Dr. Horváth József dékán, MGK

Dr. Blazovichné dr. Gellén Klára dékánhelyettes, ÁJTK

Dr. Laczkóné dr. Turzó Kinga dékánhelyettes, FOK

Dr. Gingl Zoltán dékánhelyettes, TTIK


Szakos képviselők:

Dr. Ivanics Mária tszv. egyetemi tanár (altajisztika MA)

Dr. Vajda Zoltán tszv. egyetemi docens (amerikanisztika MA)

Dr. Fenyvesi Anna int.v. egyetemi docens (anglisztika MA, angoltanár MA)

Dr. Gyenge Zoltán tszv. egyetemi tanár (filozófia MA)

Dr. Szász Géza tszv. egyetemi docens (francia nyelv, irodalom és kultúra MA, franciatanár MA)

Dr. Durst Péter egyetemi tanársegéd (hungarológia MA)

Dr. Monok István tszv. egyetemi docens (informatikus könyvtáros MA)

Dr. Nagyillés János tszv. egyetemi docens (klasszika-filológia MA, latintanár MA)

Dr. Pusztai Bertalan egyetemi docens (kommunikáció és médiatudomány MA)

Dr. Németh Miklós egyetemi docens (magyar nyelv és irodalom MA, magyartanár MA)

Dr. Hárs Endre int.v. egy. docens (német nyelv, irodalom és kultúra MA, némettanár MA)

Dr. Simon András egyetemi docens (néprajz MA)

Dr. Pál József tszv. egyetemi tanár (olasz nyelv, irodalom és kultúra MA, olasztanár MA)

Dr. Szőke Katalin tszv. egy. docens (orosz nyelv és irodalom MA)

Dr. Csapó Benő int.v. egyetemi tanár (neveléstudományi MA, pedagógia értékelés és mérés tanár MA)

Dr. Kőrössy Judit egy. docens (pszichológia MA)

Dr. Vörös Gabriella c. egyetemi docens (régészet MA)

Dr. Berta Tibor tszv. egy. docens (spanyol nyelv, irodalom és kultúra MA, spanyoltanár MA)

Dr. Feleky Gábor tszv. egyetemi docens (szociológia MA)

Dr. Kövér Lajos intézetvez.egy.docens (történelem MA, történelemtanár MA)

Dr. Máté-Tóth András tszv.egy. tanár (vallástudomány MA)

Dr. Füzi Izabella tszv. egy. docens (vizuális kultúratudomány MA)


Kuk Diána, BTK HÖK

Király Dávid, BTK HÖK

 

Ugyancsak nagy szeretettel üdvözlök valamennyi, az ünneplő közönség soraiban megjelent hozzátartozót: a kedves szülőket, nagyszülőket, házastársakat, rokonokat, barátokat, akik eljöttek, hogy tanúi, részesei legyenek a mai ünnepi eseménynek, tanúi legyenek az Önök sikerének.

Kedves végzős diákjaink! Mai ünnepségünkön beteljesül ama törekvésük, hogy az egyetemi éveket követően a tudásukat, választott pályára való alkalmasságukat igazoló dokumentumot is átvehetik. Továbbra is töretlenül hinni szeretnénk, hogy nem csak a diplomát akarták erősen, hanem a hozzá tartozó tudást is. A diploma-változatok iménti felsorolása is ékes bizonyítéka annak, hogy Önök a magyar oktatásügy újabb többszörösen „reformviselt” nemzedéke – s még igen messze vagyunk a végétől. Közhelynek tűnik, de attól még tény, hogy a mai világunkban, ha valaki tényleg komolyan veszi a feladatát, akkor valóban nem könnyű diáknak lenni (ezzel kapcsolatban egyébként igazán a továbbiakra vonatkozóan sem szolgálhatok jó hírekkel). Mindenesetre, Önöket ma, az eddigi teljesítményükért, elismerés illeti meg, s én az ehhez járó gratulációt is tolmácsolni szeretném a kar vezetése és tanáraik részéről egyaránt. Szívből gratulálunk tehát Önöknek az elért eredményükhöz.

Ugyanakkor köszönet és gratuláció illeti meg mindazokat, akik az elmúlt esztendőkben, tanulmányaik feltételeinek biztosítása érdekében Önök mellett és Önök mögött álltak és állnak. Látjuk, és nap-mint nap érzékeljük, hogy a többség számára egyre nehezedő külső körülmények között ennek a támogatásnak milyen komoly értéke van. Különösen fontos ezt kiemelni olyankor, amikor tudható, hogy az a teher, ami a felsőoktatásba újonnan belépőkre, és a benne magasabb szintre törekvő hallgatók családjaira nehezedik, valószínűleg nem lesz könnyebb. Úgy vélem, hogy azok, akik mindezt vállalták és vállalják, biztosították és biztosítják Önöknek, ezért Önöktől megkapják az illő köszönetet, de azon túlmenően, ma, itt, mindannyiunk köszönő tapsát Ők is megérdemlik.

Most, ha megengedik, útravaló gyanánt is szeretnék Önökkel megosztani néhány – hitem szerint – a helyzethez és az alkalomhoz illő gondolatot.

Többször megállapítottuk már, s itt ismét elmondom: az egyetemi élet gyakran felelősségteljes, néha – természetéből következően is – kissé deviáns életforma. (Így van ez már évszázadok óta, amióta egyetem az egyetem – s ezen nem kell meglepődni, noha mégis gyakran megteszik…). A kettő között azonban nem feszül olyan nagy ellentét, mint ahogy azt gondolni lehetne (bármennyire is hangoztatják ezt azok, akiknek rövid és szelektív az emlékezetük). Sőt komoly jelek mutatnak arra, hogy – bárki akármit is mond – ez is az alkotó tevékenység része. (Ha valakinek efelől kétségei támadnak, s netán további kapaszkodót is keresne, elég meghallgatnia Karl Orff Carmina burana c. művét, melynek szövege és dallamvilága a fényes középkor diákjainak századaiból, jó hétszáz év távlatából szólnak hozzánk, s biztosan nem szigorú szemináriumokon vagy a könyves-szobák ihletett magányában születtek.)

Igen, az egyetemista lét a munka és a tanulás ideje (s ezt az Önök eredményei is kell hogy igazolják), de emellett, a felejthetetlen szórakozások, a nagy vagy nagyra törő tervek, a könnyed felelőtlenség – s egy kissé az ehhez kapcsolódó időtlenség érzésének – időszaka. De mint ilyen a felelős értelmiségivé válás előszobája is.

Volt bizony úgy a történelemben, hogy az egyetemek tudásra ÉS szabadságra éhes népessége a hétköznapi életben konfliktusba került környezetével, hiszen a magát „megállapodottnak” tekintő külső környezet könnyen felejteni látszik saját egyetemista- vagy diákkorszakát és – ami néha még súlyosabb – céljait. Ez a kettősség pedig tulajdonképpen azóta létezik, hogy a 12. századi reneszánsz Nyugat-Európában létrehozta örökbecsű intézményrendszerét, az egyetemek hálózatát, és ezzel elvezette a nyugati társadalmat az értelmiség születéséig. Az egyetemek hálózata, s az egyetemek, a tudás kultuszának ez az új szelleme ugyanolyan örökbecsű és egyedi konstrukciója a történelmünk e fényes – tehát egyáltalában nem sötét – századaiban alkotó nyugat-európai szellemnek, mint a társadalom szerződéses rendszere, a modern család-modell, az önkormányzatiság modern fölfogása vagy éppen maguk a katedrálisok. Elmondható tehát, hogy az egyetem – a ma egyre inkább ismét a legmagasabb értékek hordozójaként hangsúlyozott universitas – a középkori Nyugat-Európa társadalmának, alkotóerejének, szellemiségének a legmaradandóbb alkotásai közé tartozik.

S akkor most beszéljünk szűkebb szakmánkról is. A középkori egyetemnek több, nagyon komoly üzenete van a mához is. Az egyik az, hogy a bölcsészeti tudományok művelése adja meg azokat az alapokat, melyeknek birtoklása nélkül nem közelíthetők meg a többi tudományok. Akkor a hét szabad művészet ismerete, a Trivium (grammatica, retorica, dialectica) és a Quadrivium (astronomia, arithmetica, geometreia, musica) teremtették meg a továbblépés feltételeit a többi tudományok (teológia, filozófia, orvostudomány, jog) irányába. (Ha figyelmesen sétálgattak a BTK épületében és megnézték, hogy újabban mit sugároz a színes üvegablakokon bezúduló fény, nap-mint nap találkozhattak is velük.) Nélkülük ugyanis hiányoztak volna hozzá az alapok – nem csak tudásban, hanem a szemléletben is. Ki volt ez találva. Hosszú távra, előre, s érvényesen a mai világ számára is. Ezek kínálták az utat a „szabad” (értsd nyitott gondolkodásra fölkészült) emberhez kapcsolódó tudományok további műveléséhez.

Önök az elmúlt esztendőkben életük egy fontos periódusát töltötték ezen az egyetemen. Az elmúlt évtizedekben a társadalom külső átalakulásával együtt és azzal bonyolult kölcsönhatásban, átalakult az egyetem is. Mára a Szegedi Tudományegyetem – s benne a Bölcsészettudományi Kar – az ország legjelentősebb regionális, sőt, euro-regionális szellemi központjai közé emelkedett, s kemény munkával továbbra is szeretne – hazai és nemzetközi szinten egyaránt – a legkiemelkedőbb központok közé tartozni. Egyetemünk 2010-ben kutatóegyetem lett, s ebben a Bölcsészettudományi Karnak is megvolt – és megvan – a maga szerepe. Karunk a magyarországi egyetemi karok összesített presztízsrangsorában az elmúlt négy évben mindig benne volt az első tízben. A Szegedi Tudományegyetem „Kiváló Egyetem”, kutatóegyetem és kiemelt egyetem lett. Az ehhez kapott célzott támogatásokat a kar is igyekezett a leghatékonyabban fölhasználni. Új szakokat indítottunk – mindenekelőtt mesterszinten – új kutatások indultak, új kutatóközpontok csatlakoztak a régebbiek mellé. (Mindenekelőtt a neveléstudomány, a medievisztika, altajisztika, néprajz, nyelvtudomány, régészet, vizuális kultúra, tolmácsképzés, kulturális örökség területén, s rövidesen így lesz a balkanisztika, az inter-amerikai, a mediterrán tanulmányok és a turkológia területén is. Új perspektívákat nyitva jelent meg egyetemünkön a kínai nyelv és kultúra is.)

Fontos eredmények ezek, s ha sport-hasonlattal akarunk élni, hogy a – nálam fiatalabb és nálam idősebb futballszurkolók is megértsék – ez bizony a felsőoktatás szintjén stabil BL-szereplést jelent, ráadásul hazai tudással, idegenlégiósok nélkül, lemaradt infrastrukturális helyzetben és alig „fél-pénzen” – ami már önmagában is csoda.

Komolyabbra fordítva a szót, ez az eredmény azt mutatja, hogy Szeged, az ELTE-vel és a Debreceni Egyetemmel együtt, a magyar felsőoktatás egyik zászlóshajója, melynek vitorláját akár még dagaszthatná is a szél, ha ezzel egy időben az állami támogatás drasztikus és évek óta tartó csökkentése nem sodorná az építményeket a zátony felé, nem juttatná működőképessége határára, nem amortizálná értékeiket. A továbbfejlődés lehetőségéhez és a munkához szükséges eszközökhöz való hozzájutás nem egy-egy intézmény vagy szakterület, hanem az egész magyar társadalom érdeke. Szent-Györgyi szavai a magyar felsőoktatásban fölgyülemlett értékekre és eszközökre is vonatkoztathatóak: „ostoba az a mesterember, aki a takarékoskodást azzal kezdi, hogy eladja szerszámait”. Meg kellene ezt fontolni nekünk is.

Tudjuk, az egyetem akkor látja el jól feladatát, ha fölvállalja azt a szerepet, amelyet a társadalomban játszania kell, s ha ezt a szerepet, ezt a küldetést valamilyen szinten a hallgatóiba is átplántálja. A bölcsészet – s ezzel nem mondok újat senkinek – nem egzakt tudomány. S éppen ez küldetésének egyik legfontosabb jellemzője. Olyan ismereteket ad, olyan nyitottságot jelent és hordoz, mely a társadalom szerkezetében a legszélesebb körben, gyakran a legváratlanabb helyeken teremthet értékeket. Úgy hisszük, hogy amit itt megtanulhattak – ha jól sáfárkodtak lehetőségeikkel –, arra később is bizton építkezhetnek.

Önök előtt az elmúlt években egyetemi hallgatóként és friss diplomásként is kinyílt a világ. Ehhez hozzájárul az a kivételesen erős és változatos nemzetközi kapcsolatrendszer, melyet egyetemünk és ezen belül is kiemelkedő módon a BTK is kínál. Ez a helyzet, hála Istennek, az Önök generációja számára már természetes. Mint ahogy az is természetes, ha képzettségük, diplomájuk és nyelvtudásuk távoli horizontok felé is vonzza és irányíthatja figyelmüket. Sőt, ha itthon keresnek, de nem találnak elég lehetőséget, legalábbis egy időre, nekivágnak a világnak. Az ilyen helyzettel messze nem csak a humán értelmiségi szembesül, viszont azok közé tartozik, akit képzettsége, az egyetemen szerzett nyelvi és intellektuális muníciója erre is alkalmassá tehet.

A felelős értelmiségi léttel együtt jár (írásos kötelezettségvállalások különböző kényszerű formái nélkül, sőt akár azok ellenére is), hogy tartozást és elkötelezettséget érezzen a nemzettel, a hazával, a társadalommal, az országgal szemben, s hogy tenni is kívánjon érte. Úgy, ahogy ezt a 19-20. század történelmi kataklizmáit követően, gyakran kényszerűségből külföldre került magyar értelmiségiek generációjának legjava tette, és teszi ma is.

Az a civilizációs kincs, amelynek ismeretébe az elmúlt évek során (ki-ki a maga területén) beavatást nyert, hosszú évszázadok folyamán alakult ki és formálódott. Minden nemzedéknek feladata és felelőssége, hogy a nemzet szellemi örökségét alázattal óvja és építse tovább, s ezt a hivatást kell Önöknek is teljesíteniük. Kérem, bárhova kerülnek is, fogadják, kövessék, vallják és továbbra is műveljék, a tudás, és a műveltség szükségességének a kultuszát. Legyenek valódi értelmiségiek!

Bizton állíthatjuk, nincs nevéhez méltó egyetem a minőség folyamatos keresése és művelése nélkül. Nagyon fontos tehát, hogy az alapképzésekbe, a mesterképzésekbe és a doktori képzéseinkbe igyekvő hallgatóknak megfelelő perspektívákat tudjunk biztosítani, s különösen, hogy megfelelő perspektívákat tudjon biztosítani a magyar társadalom.

A vak is látja (de a statisztikák is mutatják), hogy a mai Európában csökkenőben van a felsőoktatási korú népesség létszáma. Vajon (ha már a nemzetközi statisztikáknak nem hisznek) mikor gondolkodnak el itthon komolyan azon, hogy miért éri meg az osztrákoknak, a németeknek, a franciáknak, a dánoknak vagy a belgáknak saját adófizetőik pénzét hozzájuk beiratkozó magyar diákokra (is) költeni?

Még súlyosabb: nekünk miért nem éri meg? Nem lenne hasznosabb számunkra, ha ennek a generációnak a magyar tagjai minden esélyt megkapnának (értsd az eddiginél is többet) ahhoz, hogy itthon legyenek európai polgárok és ne az Európai Unió más országaiban? Akarjuk - nem akarjuk: ezért a generációért – az Önök generációjáért – megindult a kontinentális verseny. Úgy véljük, Magyarország elemi érdeke, hogy ebben a versenyben a lehető legjobb feltételeket kínálja. Felvételi időszakában vagyunk, pár hónap múlva ismét lesznek új adataink. Úgy hírlik, az intézmények finanszírozásának jelentős része ismét a hallgatói létszámtól függ. Aggódva várakozunk.

A magyar felsőoktatást nem a külföldi diákok pénze fogja „megmenteni”, hanem az itt képzett, magas színvonalon alkotni képes új, európai gondolkodású magyar értelmiség. Aki nem azért nem megy el, vagy világjáró világlátása és tapasztalása után nem azért jön vissza, mert egyszer alá kellett írnia valamit. Hanem azért, mert egy olyan értékközösség része, mely egyszerre magyar ÉS európai, és olyan országban él, ahol ezek az értékek a dominánsak, mely egy modern európai állam, amely mindannyiunk javára hasznosítani képes tudásukat. És mert tudja, értelmezni és újraértelmezni akarja a Szózat sorait, melyet együtt fogunk énekelni ünnepségünk végén.

Hittük, s szeretnénk továbbra is hinni, hogy az a normális és előrelátó gondolkodás, ha az ország, a nép, a nemzet és mindenkori kormányzata büszke lehet, s büszke is a felsőoktatására, azokra a teljesítményekre és eredményekre, amelyeket ez a szféra az oktatásban, nevelésben és a tudomány és a művészetek művelésében produkált, produkál és reményeink szerint – a manapság egyre szűkülőnek tűnő lehetőségek dacára – valahogy, nemzetközi szinten is, még produkálni fog.

De addig azt kell látnunk, hogy a Bécsi Egyetem költségvetése akkora, mint a teljes magyar felsőoktatás állami támogatása. Akkor: amit most a magyar állam erre fordít, az sok vagy kevés? Hiszen a magyar intézmények – köztük a szegedi egyetem – ilyen intézményekkel van nemzetközi szakmai versenyben…. Nem kellene egyszer ezen is komolyan elgondolkodni? Nem vagyok talán egyedül, ha úgy látom, hogy mintha e téren napjainkra igencsak „megbicsaklott volna a rendszer” – s vele az általános értékrendszer is. Miközben halljuk idézni és idézzük magunk is Klebelsberg Kunó szavait, mely szerint „egy ország még abba soha nem ment tönkre, hogy a kultúrára áldozott”, egyre kevésbé ezt a szemléletet fedezzük föl mindabban, ami manapság történik körülöttünk.

Az elmúlt esztendőben alaposan felerősödtek azok a hangok, melyek – meggyőződésem szerint átgondolatlanul, számos esetben alaptalanul, igaztalanul és a társadalomra, sőt a jövő nemzedékek számára igen veszélyesen – a társadalomtudományi területek, különösen pedig a humán szakterületek és hivatások presztízsét rombolták és rombolják.

Szeretném hangsúlyozni itt is, hogy a fejlett társadalmakban nehezen értelmezhető az olyan sematizáló megközelítés, mely a szakterületeket „nemzetgazdaságilag” hasznos és „nemzetgazdaságilag haszontalan” képzettségekre osztja. Úgy vélem, veszélyes dolog egyenlőségjelet tenni a saját tevékenység, a saját cég és a nemzetgazdaság – sőt a „nemzet” – haszna között.

A határvonalak pedig nem a különböző tudományterületek és diszciplínák – a természettudósok, a mérnökök, az orvosok, a jogászok, a közgazdászok és a bölcsészek – között húzódnak, hanem a színvonalas és a színvonaltalan között. (Mint Madách mondja a XII. színben – ez ugyebár a Falanszter: „A tudományok gazdag ágai/Egy organismus sok külön vonása,/Együtt igéző csak.”) De megközelíthetjük más oldalról és más nyelvezettel is: ha így egyeseknek jobban érthető, mondjuk azt, hogy a közgazdászok a gazdaság, a jogászok a társadalom és az állam mérnökei, a humán értelmiség pedig a szellem mérnöke. (Ide kínálkozik, hogy megemlítsem: más egyetemi kollégákkal együtt folyamatosan nyomon követjük a diplomás munkanélküliség alakulását régióinkban. Egyetlen olyan adatsorunk nincs, ahol ne több regisztrált mérnök diplomás munkahelykereső lenne, mint bölcsész.)

El kell tehát gondolkodnunk: ahhoz, hogy felelősséggel használjuk, s ha szükséges bizton uralni tudjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket, igenis komplex műveltség kell. Ismét Szent-Györgyit idézem: „A természettudomány hatásos eszközöket készít, de hogy ezeket az eszközöket mire használjuk, az a moráltól függ. Korunk veszélye az, hogy morális haladásunk nem tart lépést technikai haladásunkkal.”

Mivel úgy vélem, hogy a diplomaosztó a bizakodásról is szól, ezért úgy gondolom, most is el kell mondanunk azt, hogy ma a bölcsészkaron végzettek töretlenül bíznak abban, hogy felkészültségükkel beilleszkedhetnek a tudomány, a kultúra, kulturális adminisztráció, a sajtó, a művészeti alkotás, az általános és középfokú oktatás rendszerébe, s – előbb-utóbb – helyet találnak maguknak a társadalom legkülönbözőbb területén. Így aztán a nemzet tárgyi emlékezetét kutató régészek továbbra is hinni szeretnének abban, hogy nem ők a magyar építőipar első számú ellenségei, s hogy tartósan nem csak két hónapjuk marad majd arra, hogy ha egy autópálya-építés kapcsán megtalálják Attila sírját, akkor szakmailag elfogadható szinten meg is tudják azt ásni.

A művészettel foglalkozók, a történészek és néprajzosok bíznak abban, hogy a különböző intézményekben, múzeumokban – ha pl. már a szükséghelyzetben (?) teremőrként bizonyítottak – végre stabilan megtalálják az adminisztrációnak azt a szintjét, amelyik éppen akkor irányítja őket (s nem azt látják, hogy költségvetésük ismét a töredékére csökkent, hanem egyszer munkájuk színvonalas végzéséhez ismét forrásokat is kapnak), és ismét, újabb és valóban szakmai kihívásokkal is szembe nézhetnek.

A nyelvekből diplomázott hallgatóink továbbra is hisznek abban, hogy az olyan – máshol – világnyelvek, mint a spanyol, a francia, az olasz, az orosz, hazánkban nincsenek kihalásra ítélve, hanem vannak (de legalábbis újra lesznek) perspektíváik. Nélkülük és más klasszikus és modern nyelvek nélkül az összes nagyobb szakot és diszciplínát is beszűkülés, sőt elsorvadás fenyegeti. Mi csak annak érdekében tehetünk valamit, hogy az általuk hordozott műveltség alkalmazásához és újrateremtéséhez hozzájáruljunk, s hogy a nálunk szerzett diplomák e téren továbbra is jó ajánlólevelet jelentsenek.

A tanár szakosok – a maguk javíthatatlan módján – arra gondolnak, hogy érezhetik, hogy a nemzeti nevelés rendszerében egyszer csak tényleg szükség lesz rájuk, sőt, még talán méltó hely is illeti meg majd őket. Mint tudjuk, túl gyakran volt már úgy, hogy a tanár-társadalom munkájának működését ez a hit – és a rajtuk rendre számon kért elhivatottság – hajtotta, s bizony ez a tényező rendre az anyagi megbecsülés helyettesítőjeként jelent meg a magyar történelemben. (Mint tudjuk a Pedagógusnap is úgy született meg hazánkban az ötvenes évek elején, hogy tervbe volt véve a pedagógusok helyzetének jelentősebb átfogó javítása, fizetésemeléssel, stb. – nos, végül marad belőle a pedagógusnap, minden más „lekopott” – és úgy maradt.)

Most, úgy tűnik, van arra esély, hogy a tanári pálya perspektívái javuljanak. Mi most elsősorban abban bízhatunk, hogy az a tapasztalat, minőség és kapacitás, ami e téren intézményünkben összejött, a hozzánk jelentkező tanár szakos hallgatók számának növekedéséhez vezet. (Az első hírek még nem igazán erről szólnak.) De bizakodunk, s ezt most részben a kívülállók nyugalmával tehetjük, hiszen a pedagógus életpálya-modell néven ismert fejlesztés anyagi része a felsőoktatásban dolgozókat nem érinti…

A jövőt tekintve talán azt is elmondhatjuk, hogy legkiválóbb hallgatóink életük jó részét alapvetően eddig sem romkocsmákban töltötték, s valószínűleg ezután sem szerepel többségüknek a karrierképében ez az opció. (Bár ilyen helyeken is születtek és születni fognak nagy gondolatok.) Az alkotó folyamatban éppen az is a fantasztikus, hogy nem lehet „falanszteresen” elképzelt fiókba zárni. Az egyetemi katedrák ugyanúgy megtalálták és megtalálják professzoraikat, az iskolák tanáraikat, a kutatóközpontok a kutatóikat, mint ahogy Hemingway és a Bodequita, Ady és a Café de Cluny, Sartre és a Les Deux Magots is egymásra találtak, s ez a jövőben sem lesz másképp.

Kérem tehát, higgyék, vallják és képviseljék, hogy a bölcsészet és a humán műveltség a modern létforma (és nem csak az életforma) elengedhetetlen velejárója. Igen, továbbra is állítjuk, hogy színvonalas bölcsészet nélkül nincs élhető modern társadalom. Örülünk, hogy hivatalosan is kinyilatkoztatott, hogy tudományunk és szakterületünk gyönyörködtet, s töretlenül és javíthatatlanul hisszük – a művelt világgal együtt – hogy ezen túlmenően igenis, értéket is termel.

Akik ma, diplomával a zsebükben nem a tanulmányok folytatása irányában mennek tovább, azoknak a mai világban nyilvánvalóan nem lesz könnyű dolguk. Szeretném azonban itt is elmondani: adatok támasztják alá – szemben mindazzal, ami oly gyakran elhangzik, s amit gyakran a sajtó is minden kontroll nélkül fölkap – hogy nem igaz, hogy az egyetemek diplomás munkanélkülieket termelnek (a diplomával rendelkezők elhelyezkedési esélyei ugyanis továbbra is sokszorosan jobbak a diplomával nem rendelkezőkénél).

S nem igaz az sem, hogy bölcsész diplomával nem lehet elhelyezkedni. A regisztrált bölcsész munkakeresők száma – még Szegeden is, ahol nyilvánvalóan (ha az egyetem és hallgatói jól végzik a dolgukat) diplomás túlkínálat van – a legalacsonyabbak közé tartozik. Sőt immár (sajnos) adataink arra is vannak, hogy a válság időszakában a humán diplomával rendelkezők alkalmazkodóképessége átlagon felüli, hiszen tudásuk általánosabb, mondhatnák „ütésállóbb.” Tudjuk: valószínűleg nem mindenki ott dolgozik, ahol szeretne vagy nem abban a munkakörben. De diplomájával (s itt érdekes, hogy milyen tudás áll mögötte) még mindig tarsolyában hordja a marsallbotot.

Látjuk, tapasztaljuk: volt hallgatóink megjelennek a társadalom életének legváltozatosabb területén. Tudjuk, eddig sem volt, s ez után különösen nem lesz könnyű dolguk. Lesznek természetesen, akik az oktatásban, a közművelődési intézményrendszerben, a könyvkiadásban, a médiumok világában, a dinamikusan fejlődő kulturális iparágak területein, a művészeti életben – vagy éppen a művészetben – találják meg a helyüket, mások az adminisztrációban, a köz- vagy a civil szférában, esetleg a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia rendszerében folytatják. Bizonyára sokan lesznek olyanok is, akiknek ez nem, vagy nem azonnal sikerül, s helyüket keresvén a társadalomban számos vargabetűt tesznek majd. A bölcsészképzettségre viszont a nyitottság, a munkaerő-piaci kihívásokra való fölkészülés és alkalmazkodás képessége is jellemző. Abban kell tehát bíznunk, hogy az a tudás, amivel tőlünk kilépnek, hatékonyan segíti Önöket majd az útkeresésben és céljaik elérésében. Önök egy nagyon jó intézmény vállalásukat teljesített friss diplomásai. Jó utat kívánunk és adandó alaklommal visszavárjuk Önöket!


Végezetül engedjék meg, hogy még egy útravalót adjunk Önöknek, kívánva, hogy a derűjüket és a humorérzéküket is őrizzék meg a továbbiakban. Javaslom tehát, hogy emlékeiben raktározzák el a 2013-as év szegedi bölcsész fotóját. Mint tudják, pár héttel ezelőtt, a sanghaji egyetemi küldöttség látogatásával egy időben – jelentős média-érdeklődés mellett – megjelent egy kedves vendég itt a környéken, stratégiai helyet foglalva el a József Attila Tanulmányi és Információs Központ főbejáratánál. Feltűnésére többen azonnal úgy tekintettünk, mint ami szimbolizálja, hogy igenis, minden tudomány alapja a bölcsészet, s arra bátorít, hogy ebbéli hitünket még acélosabbá kell tennünk. Baglyunkkal (aki a „keresztségben” a Bugyounq of Arts & Humanities nevet kapta) együtt is kívánunk tehát Önöknek sok sikert, s a bölcsészet és a bölcsesség vigyázza lépteiket!


Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

Dr. Csernus Sándor

a Bölcsészettudományi Kar dékánja

1-bagoly